Ez a novella a kreatív írás órámra készült. Mindenkinek ki kellett találnia egy karaktert, és egy- két részfeladat után novellát kellett írnunk a karakterünkkel. Az én kitalált karakterem Csákváry Róza lett, aki 23 éves, házas, egy gyermek anyja, Budapesten a kilencedik kerületben él férjével, és férje szeretőjével.
Meg nem élt életek
A kilencedik kerületi bérházon már szinte alig van vakolat. Az idő tégláig rombolta a vakolatot, a hajdan volt fehérséget már az ott lakók is csak az emlékeikben őrzik – oly sok minden mással együtt. Hol van már az a boldogság, az az élni akarás, ami egykor a házat jellemezte? Felfalta az idő.
A második emelet egyik lakásában most ébrednek. A fiatal asszony harciasan csapja le az antik komódon álló ébresztőórát, amely fémes nyekkenéssel búcsúzik az életétől. – Kell egy új ébresztő – gondolja magában, miközben újra betakarózik. Szinte semmije nem látszik ki a súlyos takaró alól. Úgy fekszik az ágyon, mint egy pillangó – pontosabban, mint egy báb. Fekszik az ágyban, és azon gondolkodik, hogy mennyivel egyszerűbb volt az élete hat évvel ezelőtt.
Hat évvel ezelőtt még minden más volt. Hat évvel ezelőtt még nem volt férje, és nem volt gyereke. Ugyanolyan 17 éves volt, mint a többi: iskolába járt, sok barátja volt, a tanárai szerették. Nagy tervei voltak az életével. És most? Most mije van? Férje. Gyereke. Egy ágya, ahol alszik. Egy asztala, ahol eszik. Egy zuhanyzója, ahol mosakszik. Egy fogkeféje, amivel fogat mos. Egy pár ruhája, hogy ne járjon meztelenül. Meg egy szeretője- hiszen minden elhanyagolt nőnek szüksége van egy szeretőre.
- Kelj már fel, kész a kávé! – sürgeti egy női hang a konyha felől. A hosszú, barna hajú nő kikászálódik az ágyból, és mezítláb indul a konyha felé. – Készítettem reggelit is. Szerda van, ma én vagyok a soros. Az ebédet viszont neked kell megfőznöd, mert nekem dolgom van. Már megint nincs rajtad papucs! – mondja a konyhában álló fiatal szőke nő. – Megint fel fogsz fázni! – dorgálja tovább.
- Nézd Gréta. Nem elég, hogy itt laksz, a férjemmel kefélsz, még ki is oktatsz? Nem vagyok rád kíváncsi. Ha felfázom, akkor felfázom. Törődj a magad dolgával, és ne anyáskodj felettem! – mondja, majd komótosan kávét tölt magának, az ebédlőasztalhoz sétál, leül, és lapozgatni kezdi a friss újságot.
A Grétának nevezett szőke nő leforrázva áll a mosogató előtt. Erősen koncentrál, gondolkodik, vissza akar vágni, de nem tud. Igaza van a barna hajú nőnek. Szétbarmolt egy házasságot.
- Róza nézd… - kezd bele a mondandójába. A másik nő megvetéssel tekint rá. Gréta elpirul. –Nézd Róza, – kezdi újra – sajnálatos a helyzet, amelyben élünk, de Olivérnek így a legjobb. És mivel te a felesége vagy, ezért asszisztálnod kell hozzá.
Róza olyan hirtelen pattan fel az asztaltól, hogy kiönti a kávéját. Szeme szikrákat hány, fenyegetően indul el Gréta felé. Az arcuk csak pár centire van egymástól, érzik a másik leheletét.
- Na most figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! – mondja Róza – Nekem itt semmihez nem kell asszisztálnom. Kettőnk közül én vagyok a törvényes felesége, és te vagy az, aki minden erővel azon van, hogy szétbarmolj egy házasságot. Füst Milán óta nem hallottam olyanról, hogy a szerető beköltözzön a házaspár mellé. Hát nincs benned semmi jó érzés? – kérdezi, majd lemondóan sóhajt, és a szobája felé indul.
- Igenis van bennem jó érzés! De mit kéne tennem, ha szeretem? – teszi fel a költői kérdést a szőke hajú nő.
- A szívednek el kéne költöznie a vaginádból. Könnyebb lenne az életed – löki oda szárazon, majd becsukja maga mögött az ajtót.
A keskeny előszobán át jut a szobájába. A fehérre mázolt szoba forog vele, ezért visszafekszik az ágyába. Bámulja a plafont, és közben a miérteken gondolkodik.
Miért ment hozzá Olivérhez? Fiatal volt, és menekült. Menekült a zsarnok apja elől, aki csak mások előtt bánt vele, és az édesanyjával szeretetteljesen – amint becsukódott a bejárati ajtó a kedves és szeretetteljes apa eltűnt, és kibírhatatlan zsarnokká vált. Tizenhét évesen még szerette azt a férfit, akire ma már csak haraggal, és megvetéssel tud gondolni. Tizenhét évesen még minden szép volt, és jó – pontosan, mint a mesékben – jött a szőke királyfi, és Róza előtt kinyílt a világ. Olivér olyan dolgokat mutatott meg neki, amikről egészen addig csak álmodott – végigjárták együtt az egész országot, színházba jártak, és fényűző partikra. Olivér megtanította élni, és szeretni.
Miért szült neki gyereket? Nem tudatosan vállaltak közös gyermeket. Egyszerűen így hozta a sors. Egy éves házasok voltak, amikor kiderült, hogy Róza állapotos. A babának mind a ketten örültek – legalábbis úgy tűnt. Olivér azonban még nem érezte késznek arra, hogy gyermeket vállaljon. Róza gömbölyödésével egyenesen arányos nőtt a kimaradt éjszakák száma, és hamar híre ment annak, hogy Olivér kikacsingat a házasságból.
Miért nem hagyta ott akkor, amikor megtudta, hogy Olivérnek szeretője van? Hova mehetett volna egy pár hetes csecsemővel pénz, és képzettség nélkül? Inkább meghúzta magát csendben.
Miért nem tiltakozott jobban akkor, amikor a férje beköltöztette a metreszét? Tiltakozott ő, válással fenyegetőzött, már össze is pakolta a ruháit, amikor Olivér megfenyegette: ha elhagyja, elveszi tőle a gyereket. A kisfiúval akarta magához láncolni a feleségét. Nehéz hetek voltak azok. Az új „feleséggel” rengeteget veszekedtek, és ezek a csetepaték többször is tettlegességig fajultak. De egy idő után belefáradt ebbe a játékba. Be kellett látnia, hogy mindig az az erősebb, aki mosolyog.
Miért nem költözik össze azzal a férfival, akit valóban szeret? Mert a gyermekét senkiért nem adná fel. Nehéz anyának lenni: mintha olyankor az embernek a testén kívül dobogna a szíve.
A miértek közepén megcsörrent a telefon. Róza kelletlenül nyúlt a csörgő műanyag után, de szíve rögtön felvidult, amikor meglátta szeretője nevét a kijelzőn. És bár jutott eszébe számtalan szebbnél-szebb gondolat, mégsem vette fel. Egyedül akart lenni – már amennyire ez lehetséges volt az adott helyzetben. Pár perc múlva a telefon újra pittyegni kezdett, SMS-t kapott Bélától.
„Lobbanó vágyam
Bőröd kék illatába
Issza be magát” – olvasta magában az üzenetet. Önkéntelenül is mosolyra húzta száját. Mennyire más volt Béla, mint Olivér! A gondolatra összeszorult a szíve. Kezében a telefonjával, mosollyal az arcán járkált fel- alá a szobájában. Az antik komódhoz sétált, ujjbegyeivel végigsimított a bútoron – az egyetlen oda nem illő élettelen darabon a szobában. Az oda nem illő élő darab ugyanis ő volt. Bár egy öreg bérházhoz legjobban a súlyos, sötét bútorok passzolnak, a szobában mégis ez volt az egyetlen régi darab. Lehetett volna családi örökség, de nem az volt. Gazdája egy lomtalanításon találta, és szerelem volt első látásra. Pont, mint annak idején Bélával. Ismét mosolyra húzta száját, és választ pötyögött kedvesének.
„Ha most szeretsz, és ott alszom, még reggel is szeretni fogsz?” Miután elküldte az SMS-t, újra járkálni kezdett a szobában. Szerencsére nem kellett sokáig várnia a válaszra.
„Most sötét minden.
Csodaízű pillanat,
Ha itt vagy velem.” – Róza szíve nagyot dobbant, és egy hang azt suttogta a fejében: szeretni fog reggel is.
Róza pakolni kezdett, egy jobb reggel, egy jobb nap, egy jobb élet reményében.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése