Ismeretlenség

A novella a 2007-es Így írtok ti! kreatív diákíró versenyen született. Túl sok mindent mondanék erről az írásról, ezért inkább nem is mondok semmit.

Ismeretlenség

Lilla, 22 éves, utálja a főnökét, párkapcsolatban él

Fáradt vagyok. Idegőrlő volt a mai napom. A főnök csak engem ugráltatott, „Lillácska főzzön egy kávét, ugorjon le a büfébe egy szendvicsért, vegyen virágot a feleségemnek.” –mintha rajtam kívül nem lenne más ember az irodában. Azt hiszi azért, mert még nincs a kezemben diplomám, már mindent megtehet velem?! Sajnos igen, ő a felettes, én vagyok a beosztott. Szerencsém, hogy vége a mai napnak- munka szempontból.

Kata, 17 éves, ma szakított vele a barátja

Nem hiszem el, hogy 11 év után megkaptam az első egyesemet magyarból! Hogy fogom megmondani anyunak? Szia, anya egyest kaptam, mert nem olvastam el a kötelező irodalmat- személyes okokból. Persze, ezt mondtam annak a banyának is, de neki nem volt elég nyomós érv az, hogy túl sokszor szerepelt a regényben a „katona” szó. Csak az a kárörvendő vigyor ne lett volna az arcán. Ráadásul pont ma szakított velem a barátom, mindenféle mondvacsinált indokkal. Egyedül maradtam. A kedvenc parkomban ülök egy padon, pedig nagyon csípős az idő, november vége van. Azért jöttem le mégis, mert esett az eső, és imádom a zivatart, az ázott levelek illatát, nézni, hogyan „éled újjá” a természet.

Lilla:

A francba, hogy az esőnek is most kell esnie! Nincs nálam esernyő. Megint olyan leszek, mint egy ázott egér. Remek, ráadásul vásárolnom kell, a barátom szülei jönnek a szokásos heti ellenőrző látogatásra. Az anyja még az ágy alá is bekukkant, hogy tiszta-e a lakás mindenhol. Az apja pedig csak nevet rajta. Szép kis család, mondhatom!

Kata:

Ülök a padon, a fülemben halk zene szól. Próbálok „semleges” muzsikát hallgatni, de most minden rá emlékeztet. Lassan beesteledik. Milyen hamar kitisztult. Már látni a csillagokat.

Lilla:

A parkon keresztül megyek haza. Nem érdekel, ha lekésem a KCMV-t. (Kis családi Mosoly Vizit) Úgy érzem, nekem is jár annyi, hogy egyedül legyek, átgondoljam, hogy mi történt velem, és ne a kedves anyóspajtás beszámolóját kelljen hallgatnom az este hátralévő részében. Úgy döntök, gyalog megyek haza, a kedvenc parkomon keresztül. El is felejtettem, mennyire jó dolog este, a csillagos ég alatt sétálni. Kivételesen az sem zavar, hogy nincs fény- még nem kapcsolták fel az utcai világítást.

Kata:

Eddig bírtam tartani magam, a kedvenc számomnál bőgni kezdek. Néha komolyan elgondolkodom azon, egy embernek hogy lehet ennyi könnye.  Közben folyamatosan jönnek az SMS-k, hogy ne sírjak, mert nem éri meg, és majd jön másik. Halvány esélyt sem látok arra, hogy jöjjön másik. Vagy Ő, vagy senki!

Lilla:

Leülök egy padra. A velem szemben egy fiatal 16-18 körüli lány ül. Kutat a táskájában, gondolom zsebkendőt keres. Látszik rajta, hogy nagyon sokat sírt. Az arca fel van püffedve, a szemei vörösek. Megcsörren a telefonja, de nem veszi fel. Nem tudom mit csináljak. Elkapja a tekintetemet, és szemében a „Miért?” felirat villan meg. Félelmetesek a szemei, egészen sötét barnák, mondhatni feketék- szinte megperzsel a tekintetével- a középkorban valószínűleg megégették volna boszorkányságért.

Kata:

Nem elég, hogy a nyílt utcán zokogok egy pasi miatt, most még a szemközti padon ülő nő is engem bámul. Ránézek, pár percig állja a pillantásomat, aztán elfordul. Hiába, ilyenek az emberek.

Lilla:

Azt hiszem odamegyek, és adok neki egy zsepit. Vagy elhajt, de az is lehet, hogy elmondja mi bántja. Persze, én sem mondanám el, de néha könnyebb egy olyan embernek beszélni a problémáinkról, aki nem ismer minket.

Kata:

Egyszer csak egy finom női kezet látok az orrom előtt, valaki egy zsepit nyújt felém. Elveszem, csöndesen megköszönöm, és mit sem törődve azzal, hogy valaki leült mellém, szipogok tovább. Egy kéz a hátamat simogatja. Megnyugtató, és félelmetes. Kikapcsolom a zenét, kiveszem a fülhallgatómat, és a mellettem ülő alakra pillantok.

Lilla:

Nem ismerem, nem tudom mi a baja, mégis próbálom megnyugtatni. Kérdezés nélkül meséli el, hogy a barátja 8 hónap után szakított vele. Azt mondta, nem akarja ennél is jobban bántani, jobb, ha most hagyja el, mint évek múlva. Természetesen mindezt e-mailben. Utolérni lehetetlen. Lecserélte a telefonszámát, törölte magát az összes közösségi oldalról, és vidékre ment. A közös barátoknak kikötötte, nem mondhatnak semmit neki, jobb, ha nem tud róla, mert „túl zűrös”.

Kata:

Egy parkban ülök, és egy ismeretlennek ecsetelem azt, hogyan dobott ki a barátom. Azt hiszem, szánalmas vagyok.

Lilla:

A barátok próbálták benne tartani a lelket, de ő nem kért belőlük. Jobban szeretett volna egyedül maradni a fájdalmával. Akkor jöttem én. Vigasztalni próbálom, de tudom, hogy lehetetlen olyat mondani neki, amitől jobban lesz. Ezen csak egy dolog segíthet: ha a srác előkerül és sikerül tisztázniuk a dolgot.

Kata:

Nem értem, hogy egy ilyen szép nő miért kóborol este, magányosan az utcán. Lehet, hogy nem várja otthon senki? Akkor miért van gyűrű az ujján?

Lilla:

Pimasz kislány. Lehet, hogy most elesettnek tűnik, de valójában nem az. Amikor meglátta a jegygyűrűmet, nem volt rest megkérdezni, hogy miért foglalkozom vele, miért nem vagyok otthon a vőlegényemmel?

Kata:

Azt mondta, néha észre kell vennünk azokat az embereket, akik a segítségünkre szorulnak. Én pedig gyámolításra szorultam- van benne valami. A vőlegénye megvárja. Különben is- azért, mert várja valaki, még nem kell folyton otthon ülnie.

Lilla:

Megint csörög a telefonja, de ezúttal nem a barátok érdeklődnek hogyléte felől, az édesanyja hívja. Itt az ideje hazamenni. Feláll, megköszöni a segítségemet, már nem sír. Szelíd mosoly fut át az arcán. Holnap ugyanitt?- teszi fel a kérdést. Nem szólok, csak biccentek, ő pedig elindul haza.

Kata:

Próbálom átgondolni a történteket, könnyednek érzem magam. A park sarkánál egy hajléktalan lép elém, pénzt kér. A táskámba nyúlok, megtalálom az érintetlen reggelimet, odaadom neki, és pénzt is adok neki. Hálálkodik, én pedig annyit mondok neki: „Néha észre kell vennünk azokat az embereket, akik a segítségünkre szorulnak!”