Meg nem élt életek

Ez a novella a kreatív írás órámra készült. Mindenkinek ki kellett találnia egy karaktert, és egy- két részfeladat után novellát kellett írnunk a karakterünkkel. Az én kitalált karakterem Csákváry Róza lett, aki 23 éves, házas, egy gyermek anyja, Budapesten a kilencedik kerületben él férjével, és férje szeretőjével. 

Meg nem élt életek

A kilencedik kerületi bérházon már szinte alig van vakolat. Az idő tégláig rombolta a vakolatot, a hajdan volt fehérséget már az ott lakók is csak az emlékeikben őrzik – oly sok minden mással együtt. Hol van már az a boldogság, az az élni akarás, ami egykor a házat jellemezte? Felfalta az idő.

A második emelet egyik lakásában most ébrednek. A fiatal asszony harciasan csapja le az antik komódon álló ébresztőórát, amely fémes nyekkenéssel búcsúzik az életétől. – Kell egy új ébresztő – gondolja magában, miközben újra betakarózik. Szinte semmije nem látszik ki a súlyos takaró alól. Úgy fekszik az ágyon, mint egy pillangó – pontosabban, mint egy báb. Fekszik az ágyban, és azon gondolkodik, hogy mennyivel egyszerűbb volt az élete hat évvel ezelőtt.

Hat évvel ezelőtt még minden más volt. Hat évvel ezelőtt még nem volt férje, és nem volt gyereke. Ugyanolyan 17 éves volt, mint a többi: iskolába járt, sok barátja volt, a tanárai szerették. Nagy tervei voltak az életével. És most? Most mije van? Férje. Gyereke. Egy ágya, ahol alszik. Egy asztala, ahol eszik. Egy zuhanyzója, ahol mosakszik. Egy fogkeféje, amivel fogat mos. Egy pár ruhája, hogy ne járjon meztelenül. Meg egy szeretője- hiszen minden elhanyagolt nőnek szüksége van egy szeretőre.

-         Kelj már fel, kész a kávé! – sürgeti egy női hang a konyha felől. A hosszú, barna hajú nő kikászálódik az ágyból, és mezítláb indul a konyha felé. – Készítettem reggelit is. Szerda van, ma én vagyok a soros. Az ebédet viszont neked kell megfőznöd, mert nekem dolgom van. Már megint nincs rajtad papucs! – mondja a konyhában álló fiatal szőke nő. – Megint fel fogsz fázni! – dorgálja tovább.

-         Nézd Gréta. Nem elég, hogy itt laksz, a férjemmel kefélsz, még ki is oktatsz? Nem vagyok rád kíváncsi. Ha felfázom, akkor felfázom. Törődj a magad dolgával, és ne anyáskodj felettem!  – mondja, majd komótosan kávét tölt magának, az ebédlőasztalhoz sétál, leül, és lapozgatni kezdi a friss újságot.

A Grétának nevezett szőke nő leforrázva áll a mosogató előtt. Erősen koncentrál, gondolkodik, vissza akar vágni, de nem tud. Igaza van a barna hajú nőnek. Szétbarmolt egy házasságot.

- Róza nézd… - kezd bele a mondandójába. A másik nő megvetéssel tekint rá. Gréta elpirul. –Nézd Róza, – kezdi újra – sajnálatos a helyzet, amelyben élünk, de Olivérnek így a legjobb. És mivel te a felesége vagy, ezért asszisztálnod kell hozzá.

Róza olyan hirtelen pattan fel az asztaltól, hogy kiönti a kávéját. Szeme szikrákat hány, fenyegetően indul el Gréta felé. Az arcuk csak pár centire van egymástól, érzik a másik leheletét.

-         Na most figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! – mondja Róza – Nekem itt semmihez nem kell asszisztálnom. Kettőnk közül én vagyok a törvényes felesége, és te vagy az, aki minden erővel azon van, hogy szétbarmolj egy házasságot. Füst Milán óta nem hallottam olyanról, hogy a szerető beköltözzön a házaspár mellé. Hát nincs benned semmi jó érzés? – kérdezi, majd lemondóan sóhajt, és a szobája felé indul.

-         Igenis van bennem jó érzés! De mit kéne tennem, ha szeretem? – teszi fel a költői kérdést a szőke hajú nő.

-         A szívednek el kéne költöznie a vaginádból. Könnyebb lenne az életed – löki oda szárazon, majd becsukja maga mögött az ajtót.

A keskeny előszobán át jut a szobájába. A fehérre mázolt szoba forog vele, ezért visszafekszik az ágyába. Bámulja a plafont, és közben a miérteken gondolkodik.

Miért ment hozzá Olivérhez? Fiatal volt, és menekült. Menekült a zsarnok apja elől, aki csak mások előtt bánt vele, és az édesanyjával szeretetteljesen – amint becsukódott a bejárati ajtó a kedves és szeretetteljes apa eltűnt, és kibírhatatlan zsarnokká vált.  Tizenhét évesen még szerette azt a férfit, akire ma már csak haraggal, és megvetéssel tud gondolni. Tizenhét évesen még minden szép volt, és jó – pontosan, mint a mesékben – jött a szőke királyfi, és Róza előtt kinyílt a világ. Olivér olyan dolgokat mutatott meg neki, amikről egészen addig csak álmodott – végigjárták együtt az egész országot, színházba jártak, és fényűző partikra. Olivér megtanította élni, és szeretni.

Miért szült neki gyereket? Nem tudatosan vállaltak közös gyermeket. Egyszerűen így hozta a sors. Egy éves házasok voltak, amikor kiderült, hogy Róza állapotos. A babának mind a ketten örültek – legalábbis úgy tűnt. Olivér azonban még nem érezte késznek arra, hogy gyermeket vállaljon. Róza gömbölyödésével egyenesen arányos nőtt a kimaradt éjszakák száma, és hamar híre ment annak, hogy Olivér kikacsingat a házasságból.

Miért nem hagyta ott akkor, amikor megtudta, hogy Olivérnek szeretője van? Hova mehetett volna egy pár hetes csecsemővel pénz, és képzettség nélkül? Inkább meghúzta magát csendben.

Miért nem tiltakozott jobban  akkor, amikor a férje beköltöztette a metreszét? Tiltakozott ő, válással fenyegetőzött, már össze is pakolta a ruháit, amikor Olivér megfenyegette: ha elhagyja, elveszi tőle a gyereket. A kisfiúval akarta magához láncolni a feleségét. Nehéz hetek voltak azok. Az új „feleséggel” rengeteget veszekedtek, és ezek a csetepaték többször is tettlegességig fajultak. De egy idő után belefáradt ebbe a játékba. Be kellett látnia, hogy mindig az az erősebb, aki mosolyog.

Miért nem költözik össze azzal a férfival, akit valóban szeret? Mert a gyermekét senkiért nem adná fel. Nehéz  anyának lenni: mintha olyankor az embernek a testén kívül dobogna a szíve.

A miértek közepén megcsörrent a telefon. Róza kelletlenül nyúlt a csörgő műanyag után, de szíve rögtön felvidult, amikor meglátta szeretője nevét a kijelzőn. És bár jutott eszébe számtalan szebbnél-szebb gondolat, mégsem vette fel. Egyedül akart lenni – már amennyire ez lehetséges volt az adott helyzetben. Pár perc múlva a telefon újra pittyegni kezdett, SMS-t kapott Bélától.

„Lobbanó vágyam

Bőröd kék illatába

Issza be magát” – olvasta magában az üzenetet. Önkéntelenül is mosolyra húzta száját. Mennyire más volt Béla, mint Olivér! A gondolatra összeszorult a szíve. Kezében a telefonjával, mosollyal az arcán járkált fel- alá a szobájában. Az antik komódhoz sétált, ujjbegyeivel végigsimított a bútoron – az egyetlen oda nem illő élettelen darabon a szobában. Az oda nem illő élő darab ugyanis ő volt. Bár egy öreg bérházhoz legjobban a súlyos, sötét bútorok passzolnak, a szobában mégis ez volt az egyetlen régi darab. Lehetett volna családi örökség, de nem az volt. Gazdája egy lomtalanításon találta, és szerelem volt első látásra. Pont, mint annak idején Bélával. Ismét mosolyra húzta száját, és választ pötyögött kedvesének.

„Ha most szeretsz, és ott alszom, még reggel is szeretni fogsz?” Miután elküldte az SMS-t, újra járkálni kezdett a szobában. Szerencsére nem kellett sokáig várnia a válaszra.

„Most sötét minden.

Csodaízű pillanat,

Ha itt vagy velem.” – Róza szíve nagyot dobbant, és egy hang azt suttogta a fejében: szeretni fog reggel is.

Róza pakolni kezdett, egy jobb reggel, egy jobb nap, egy jobb élet reményében.

Elképzelt jelenet egy házasságból- avagy álombeli viszonyom a pókerrel (no meg a játékossal) egy szőke nő tollából

2010-es jegyzet,  a témahetes újságba készült. Szaktanári vélemény: "Nagyon, nagyon aranyos. Úgy látszik őstehetséged van a JEGYZETHEZ."

Elképzelt jelenet egy házasságból- avagy álombeli viszonyom a pókerrel

(no meg a játékossal) egy szőke nő tollából

„És akkor a flopon ott volt egy kőr kilences, meg egy kőr tízes, a kezemben meg egy kőr hetes, meg a kőr bubi, és érted, akkor az égető lap után bamm! Egy kőr nyolcas, és én sírtam, Cica, az örömtől, érted, sírtam, Cic,a az örömtől, mert színsorom volt! Érted Cicám, SZÍNSOROM volt!”- már megint a póker. Minden szombat este ez van. Pókernyuszi hazajön, és beszél itt össze- vissza flopról, meg sorokról, treffekről, kőrökről, pikkről, meg káróról, pedig igazán tudhatná a kis Pókerbubus, hogy a káró lapot is csak azért ismerem fel, mert van egy kárómintás pulóverem.

Aztán Treff Hetes beszélni kezd nekem a kisvakról, meg a nagyvakról, miközben én a legutóbbi pókernyereményéből vásárolt kis cuki ruciban tipegek előtte. Egy ideig figyelmesen hallgatom, aztán megunom, és illegetni kezdem magam a magyar Phil Ivey előtt. Semmi. A szerencsétlen nagyobb vak már nem is lehetne.

„Érted Nyuszómuszó? A következő körben meg drillem volt, és én vittem a potot. Mióta veled vagyok, csak azóta vagyok ilyen szerencsés! Te vagy az én szerencsenyuszómuszóm.”- gügyögi a szerelemtől (nagyon) vakon az Ember. Nem veszi észre. És nem veszi észre, hogy engem ez mennyire nem érdekel.

A következő szombaton már felkészültebben várom, az ajtóban állok légfrissítővel, és amint belép a lakásba, lefújom. Prózai indok: a pókerteremben büdös van. Pókernyuszi annyira nem tűri jól, szerinte akkor férfi a férfi, ha büdös – én pedig azt mondom, az én férfim akkor alszik az ágyamban, ha illatos. Választhat. Vagy a zsetonjaival alszik a kanapén, vagy a pihepuha ágyikóban. Választott. Elindult zuhanyozni. Útközben azért még odamorog valamit a „szabadságról”, és a „férfiasságról” a kutyának. Texas ránéz, majd elfordul. Azt hiszem, az eb ezzel jelzi, hogy nem adja meg a tétet.

Másnap, amikor felébredek, nem találom a Pókerbubusomat. A hálóból kilépve aztán meglátom: az őrültje az egész lakást teleragasztotta a póker szabályaival. Amikor megpillant, szélesen rám vigyorog, majd azt mondja: „Cicám, ezt csak azért, hogy tudd miről beszélek.”

Hétfőn, ameddig ő dolgozik, én is feldíszítem a lakást. A falakra a „Sminkeljünk gyorsan, egyszerűen, négy lépésben” illetve a „Tíz tuti tipp arra, hogy orgazmusod legyen, ha a pasid béna” plakátok kerülnek. Mert az Embernek erről is van még mit tanulnia. „Drágám, ezt csak azért, hogy tudd miről beszélek”- felelem pókerarccal a ki nem mondott kérdésére.

            Megtanultam a póker szabályait, és leszedtem a plakátokat. A Pókerbubus elköltözött. Most egy focistával élek. Jó lenne tudni, hogy mi az a les…

Ismeretlenség

A novella a 2007-es Így írtok ti! kreatív diákíró versenyen született. Túl sok mindent mondanék erről az írásról, ezért inkább nem is mondok semmit.

Ismeretlenség

Lilla, 22 éves, utálja a főnökét, párkapcsolatban él

Fáradt vagyok. Idegőrlő volt a mai napom. A főnök csak engem ugráltatott, „Lillácska főzzön egy kávét, ugorjon le a büfébe egy szendvicsért, vegyen virágot a feleségemnek.” –mintha rajtam kívül nem lenne más ember az irodában. Azt hiszi azért, mert még nincs a kezemben diplomám, már mindent megtehet velem?! Sajnos igen, ő a felettes, én vagyok a beosztott. Szerencsém, hogy vége a mai napnak- munka szempontból.

Kata, 17 éves, ma szakított vele a barátja

Nem hiszem el, hogy 11 év után megkaptam az első egyesemet magyarból! Hogy fogom megmondani anyunak? Szia, anya egyest kaptam, mert nem olvastam el a kötelező irodalmat- személyes okokból. Persze, ezt mondtam annak a banyának is, de neki nem volt elég nyomós érv az, hogy túl sokszor szerepelt a regényben a „katona” szó. Csak az a kárörvendő vigyor ne lett volna az arcán. Ráadásul pont ma szakított velem a barátom, mindenféle mondvacsinált indokkal. Egyedül maradtam. A kedvenc parkomban ülök egy padon, pedig nagyon csípős az idő, november vége van. Azért jöttem le mégis, mert esett az eső, és imádom a zivatart, az ázott levelek illatát, nézni, hogyan „éled újjá” a természet.

Lilla:

A francba, hogy az esőnek is most kell esnie! Nincs nálam esernyő. Megint olyan leszek, mint egy ázott egér. Remek, ráadásul vásárolnom kell, a barátom szülei jönnek a szokásos heti ellenőrző látogatásra. Az anyja még az ágy alá is bekukkant, hogy tiszta-e a lakás mindenhol. Az apja pedig csak nevet rajta. Szép kis család, mondhatom!

Kata:

Ülök a padon, a fülemben halk zene szól. Próbálok „semleges” muzsikát hallgatni, de most minden rá emlékeztet. Lassan beesteledik. Milyen hamar kitisztult. Már látni a csillagokat.

Lilla:

A parkon keresztül megyek haza. Nem érdekel, ha lekésem a KCMV-t. (Kis családi Mosoly Vizit) Úgy érzem, nekem is jár annyi, hogy egyedül legyek, átgondoljam, hogy mi történt velem, és ne a kedves anyóspajtás beszámolóját kelljen hallgatnom az este hátralévő részében. Úgy döntök, gyalog megyek haza, a kedvenc parkomon keresztül. El is felejtettem, mennyire jó dolog este, a csillagos ég alatt sétálni. Kivételesen az sem zavar, hogy nincs fény- még nem kapcsolták fel az utcai világítást.

Kata:

Eddig bírtam tartani magam, a kedvenc számomnál bőgni kezdek. Néha komolyan elgondolkodom azon, egy embernek hogy lehet ennyi könnye.  Közben folyamatosan jönnek az SMS-k, hogy ne sírjak, mert nem éri meg, és majd jön másik. Halvány esélyt sem látok arra, hogy jöjjön másik. Vagy Ő, vagy senki!

Lilla:

Leülök egy padra. A velem szemben egy fiatal 16-18 körüli lány ül. Kutat a táskájában, gondolom zsebkendőt keres. Látszik rajta, hogy nagyon sokat sírt. Az arca fel van püffedve, a szemei vörösek. Megcsörren a telefonja, de nem veszi fel. Nem tudom mit csináljak. Elkapja a tekintetemet, és szemében a „Miért?” felirat villan meg. Félelmetesek a szemei, egészen sötét barnák, mondhatni feketék- szinte megperzsel a tekintetével- a középkorban valószínűleg megégették volna boszorkányságért.

Kata:

Nem elég, hogy a nyílt utcán zokogok egy pasi miatt, most még a szemközti padon ülő nő is engem bámul. Ránézek, pár percig állja a pillantásomat, aztán elfordul. Hiába, ilyenek az emberek.

Lilla:

Azt hiszem odamegyek, és adok neki egy zsepit. Vagy elhajt, de az is lehet, hogy elmondja mi bántja. Persze, én sem mondanám el, de néha könnyebb egy olyan embernek beszélni a problémáinkról, aki nem ismer minket.

Kata:

Egyszer csak egy finom női kezet látok az orrom előtt, valaki egy zsepit nyújt felém. Elveszem, csöndesen megköszönöm, és mit sem törődve azzal, hogy valaki leült mellém, szipogok tovább. Egy kéz a hátamat simogatja. Megnyugtató, és félelmetes. Kikapcsolom a zenét, kiveszem a fülhallgatómat, és a mellettem ülő alakra pillantok.

Lilla:

Nem ismerem, nem tudom mi a baja, mégis próbálom megnyugtatni. Kérdezés nélkül meséli el, hogy a barátja 8 hónap után szakított vele. Azt mondta, nem akarja ennél is jobban bántani, jobb, ha most hagyja el, mint évek múlva. Természetesen mindezt e-mailben. Utolérni lehetetlen. Lecserélte a telefonszámát, törölte magát az összes közösségi oldalról, és vidékre ment. A közös barátoknak kikötötte, nem mondhatnak semmit neki, jobb, ha nem tud róla, mert „túl zűrös”.

Kata:

Egy parkban ülök, és egy ismeretlennek ecsetelem azt, hogyan dobott ki a barátom. Azt hiszem, szánalmas vagyok.

Lilla:

A barátok próbálták benne tartani a lelket, de ő nem kért belőlük. Jobban szeretett volna egyedül maradni a fájdalmával. Akkor jöttem én. Vigasztalni próbálom, de tudom, hogy lehetetlen olyat mondani neki, amitől jobban lesz. Ezen csak egy dolog segíthet: ha a srác előkerül és sikerül tisztázniuk a dolgot.

Kata:

Nem értem, hogy egy ilyen szép nő miért kóborol este, magányosan az utcán. Lehet, hogy nem várja otthon senki? Akkor miért van gyűrű az ujján?

Lilla:

Pimasz kislány. Lehet, hogy most elesettnek tűnik, de valójában nem az. Amikor meglátta a jegygyűrűmet, nem volt rest megkérdezni, hogy miért foglalkozom vele, miért nem vagyok otthon a vőlegényemmel?

Kata:

Azt mondta, néha észre kell vennünk azokat az embereket, akik a segítségünkre szorulnak. Én pedig gyámolításra szorultam- van benne valami. A vőlegénye megvárja. Különben is- azért, mert várja valaki, még nem kell folyton otthon ülnie.

Lilla:

Megint csörög a telefonja, de ezúttal nem a barátok érdeklődnek hogyléte felől, az édesanyja hívja. Itt az ideje hazamenni. Feláll, megköszöni a segítségemet, már nem sír. Szelíd mosoly fut át az arcán. Holnap ugyanitt?- teszi fel a kérdést. Nem szólok, csak biccentek, ő pedig elindul haza.

Kata:

Próbálom átgondolni a történteket, könnyednek érzem magam. A park sarkánál egy hajléktalan lép elém, pénzt kér. A táskámba nyúlok, megtalálom az érintetlen reggelimet, odaadom neki, és pénzt is adok neki. Hálálkodik, én pedig annyit mondok neki: „Néha észre kell vennünk azokat az embereket, akik a segítségünkre szorulnak!”

A fülbe való

Íme egy 2006-os írás, amelyet az Így írtok ti! kreatív diákíró versenyen írtam. A novelláért különdíjat kaptam.

A fülbe való

Már szürkült. Az utcán az egyetlen fényforrás az utcai lámpa fénye volt.
A lány idegesen szedte lábait. Arcát sápadtan megvilágította a lámpa fénye. Éppen egy ablak alatt haladt el, amikor halk gitárszó ütötte meg füleit.
Megállt. Lélegzete szapora volt. Kezeire nézett: önkénytelenül fogták az akkordokat, akaratlanul is az eszébe jutott, mikor ő gyakorolt otthon… Apja hányszor és hányszor korholta, hogy inkább a tanulással kellene foglalkoznia, és nem az ostoba gitárjával, hányszor mondta hogy nem lesz belőle semmi, csak egy semmirekellő zenész. Semmirekellő zenész- ez fájt a legjobban a lánynak. Tudta, apja szereti Őt, és csak a csalódástól akarta megóvni.
A szobából továbbra is halk gitárszó szűrődött ki. A lánynak könnycseppek csurogtak végig arcán. Egyszer csak a gitárszó elhalkult, és egy idősebb férfi hang keményen utasította rendre a gitár tulajdonosát, hogy ideje lenne abbahagyni a gyakorlást. A lány szíve elszorult, és keserves sírásba kezdett.
Nem nézte merre megy, arca felpüffedt, szeme bevörösödött a sírástól. Egyszer csak egy ajtóban találta magát. Nem habozott, bekopogott. Egy ötven év körüli férfi nyitott ajtót, és ahogyan az előtte álló lányra nézett, a lélegzete is elakadt. Nem szólt- némán kinyitotta az ajtót, a lány bement- mint aki jól ismeri az utat- a nappaliba ment, majd helyet foglalt az egyik karosszékben.
A férfi pár pillanat múlva egy gitárral a kezében tért vissza. A lány ránézett- de nem szólt.
„Azt hiszem ez a tied!”- mondta csendesen a férfi.
A lány némán átvette a régen nem használt poros hangszert. Kezében érezte a hangszer finoman megművelt testét,a húrok finomságát, érezte a hangszer illatát. Ujjai hamar rátaláltak a megfelelő fogásra. Először csak bátortalanul, alig halhatóan csendült fel a dallam, majd egyre erősebben, és erősebben…
A lány érezte, már nem történhet vele semmi rossz, biztonságban van: apja mellette, gitárja a kezében- hazaért. Apja is érezte lánya többé már nem kislány- nővé érett. A férfi a lányára nézett, majd hirtelen megölelte. A lány könnyei szelíden mosták le a port a hangszerről.

Enyhe társadalmi szatíra- avagy, hol, és hogyan mulat az ifjúság?

2007-ben íródott kis szösszenet. Nem tartozik a kedvenceim közé, mégis mindig mosolygok rajta, amikor beugranak az emlékek.

Enyhe társadalmi szatíra- avagy, hol, és hogyan mulat az ifjúság?

A szülőket mindig nagyon érdekli, hogy féltett csemetéjük hova is indul a kockáspöttyöscsíkoshalálfejeshagyjálanyumertezadivat! rémtrikójában. Nem mondom, hogy felfedem a titkot, mégis, szeretnék ízelítőt adni a magyar fiatalok mulatozási szokásairól.

Vegyünk egy átlagos, nyitott, tipikus nyári szórakozóhelyet. Az egyszerűség kedvéért nevezzük mondjuk Green Elnézéstnek. A fiatalok minden típusa megtalálható itt: vannak rockerek, punkok, emok, alterek, raszták, deszkások, rapperek, diszkósok, technosok. Mondhatni minden, mi szem szájnak ingere!

Szokványos péntek este a GE-ben. Igaz, most nem olyan akadálymentes a bejutás. Az ajtónál álló fiatalembernek kicsit nehezére esik meghallania a koromat, ezért úgy gondolja minden figyelmeztetésem ellenére, hogy halálra rémíti magát az igazolványképemmel. Tessék, csak, én előre szóltam. Az első sokk, és a korom biztos forrásból való megtudása után az őr alaposan átvizsgálja a táskámat, van-e nálam szúró és vágóeszköz, amivel esetleg a nagysikerű együttes frontemberének életére törhetek. Csalódnia kell, nem talál semmit. Mehetek tovább.

A nehézkes bejutás után úgy érzem magam, mintha egy képregénybe csöppentem volna: egy a bibi- hiányzik a szuperhős. Nincs is időm gondolkodni, a tömegből egy emo lány toppan elém, és hirtelen felindulásból elkövetett ölelgetésbe kezd. „Ne haragudj, ismerlek valahonnan?”- préselem ki magamból ezt az egy mondatot, ugyanis a lány jobban szorít, mint piton az áldozatát. „Sehonnan, csak olyan szimpi voltál!” Azt hiszem magamra kéne tennem egy táblát: ’ Idegenek ne ölelgessenek!’ felirattal… Első sokk ma este a GE-ben. Semmi baj, lépjünk tovább.

Hopp, részeg emberke, sörrel, 12 óránál… Csetlés- botlás- csitt-csatt, a sör a nadrágomon landol. A srác az összeakadt nyelvével még megpróbál magából kipréselni egy „bocsánathoz” hasonlító mondatot, de nem nagyon sikerül neki. Gondolom nem az volt az este első söre.

Úgy döntök, a kisebb elszeparáltabb részben folytatom a péntek esti nagy bulit. A zene nem teljesen a stílusom, de a célnak megfelel. Tinci-tánci, nyugalomban, ameddig be nem jelentik, hogy kezdődik a nagy karaokee party. Remek. Az első versenyző megjelenése csillagos ötös, a lányok álma áll a színpadon. Kár, hogy ma estére a gonosz boszorkány ellopta a hangját, és akármennyire erőlködik, produkciója röhögőgörcsöt okoz. Egymás után jönnek a minden egyes karaokee partin elhangzó számok. Általában azok a fiatalok, akik először eléneklik a ’Kicsit szomorkás a hangulatom máma’ Csinibaba betétdalt, hamar eljutnak a „klasszikushoz”, ami nem más, mint  Tankcsapda: Be vagyok rúgva. Általában a parti végére egy örök sláger marad: ’Éjszaka ki visz majd haza?’. Nagy valószínűséggel az éjszakai busz.

Újdonág a színpadon: két fiatal lány 18-as karikás filmet megszégyenítő táncba kezd a rögtönzött színpadon. Nagy meglepetésre a fiatalabb korosztály fülig pirul, míg a húszas, sőt a harmincas(!!!) éveik végét taposó úri(?)emberek a nyálukat csorgatják. Azt hiszem, ezt liliomtiprás címszóval büntetik…

Ezt nem nézem tovább, gondolom magamban, és bóklászni kezdek a GE-ben. Egy srác toppan elém, s arra kér, hogy pofozzam fel. Mosolyogva keresem a kamerákat, ugyanis ez tuti a Kész átverés, de csalódnom kell: nem az. Sajnos, mazochista barátom hoppon marad: nem vagyok ütlegelős kedvemben.

Úgy döntök, hogy nem bírom tovább, részemről vége az estének. Ne, ne, végem! Egy huszonkét év körüli, szandál-rövidnadrág, izompoló összeállításban lévő srác mozdulataira leszek figyelmes: feltűnően rángatózik. Megijedek- talán epillepsziás? Pár másodperccel később, amikor meglátom a körülötte álló- visítva röhögő tömeget, rájövök: csak táncol.

Már csak pár méter, és kint vagyok, Kijutok a hősmentes képregényből... Egy lépés, aztán mégy, majd egy hangos kiáltás, „Bocsiiiiii! Válaszolnál egy kérdésünkre?”, és egy kamerával találom szemben magam. „Hol vetted a pulcsidat?” A New Yorkerben, lököm oda szárazon, és meg sem várva a reakciót, rohanok ki, a ’biztonságos’ buszmegállóba.

Jön a busz, és felszállok, a hátam mögött két 14 év körüli kislány beszélget: ’Ugye milyen jó volt az esti buli a GE-ben?’

Hungarikusz nyaralusz - így nyaral Magyar Ember

A Hungarikusz Nyaralusz 2008 nyarán született, egy görögországi nyaralás alkalmával.

Hungarikusz nyaralusz- így nyaral Magyar Ember

Bármilyen hasonlóság a cikk és a valóság között a véletlen műve lehet…

Hogyan indul egy magyar ember nyaralni? Hova megy? Mit visz magával? Önmagát adja, vagy megjátssza magát? Egyáltalán hogyan viselkedik?

Nos, egy magyar embernél már az elindulás is kalandos, de kezdjük inkább az alapoknál!

            Magyar ember jártában keltében betér egy utazási irodába, ahol szemtelenül sorolja igényeit: „Tengerpartra, olcsón, természetesen hibátlan panorámával a vízre!” A pult túloldalán ülő kiskosztümös hölgyemény sietve teszi magyar ember elé a legújabb prospektusokat. Spanyol, francia, horvát, olasz, görög… „Görög! Görög!”- hörgi Magyar Ember, és végtelen történetbe kezd Icukáról, és Béláról, akik még tavaly üdültek a kultúra bölcsőjénél.

Természetesen Mrs. Kiskosztüm kísérlete Magyar Ember félbeszakítására veszett fejsze nyele, így kénytelen- kelletlen hallgatja végig a történetet. Közben persze sebesen számol, hogy tudna minél több pénzt kihúzni „szegény” Magyar Ember zsebéből. Megszületik a végeredmény és a leendő turista pénztárcája öngyilkosságot követ el az összeg hallatán. Az első sokk kiheverése után a pénztárca újjáéled, Magyar Ember sietve fizet, s az üres (?) pénztárca mellett ott lapul a befizetett útról szóló tanúsítvány. Miután a család beletörődött, hogy Magyar Ember kifosztotta a bankszámlát, lázasan rohan a szekrényhez, ahol kétségbeesve tapasztalja, hogy „nincs egy rongya sem, amit felvehetne”. Újabb csapás a pénztárcára: fürdőruha, felső, extramini, úszónadrág, új melltartó, napolaj, és egyéb fontos dolgok beszerzése utazás előtt egy hónappal.

Magyar Ember utazás előtt egy héttel lázas pakolásba kezd, közben újabb és újabb támadásokat mér a pénztárcájára.

Elérkezik a várva várt nap: Magyar Ember útra kél. Csomagjainak száma alig haladja meg a nyolcat. Két utazótáska, két hátizsák, a napernyő, a hűtőtáska, az elemózsiás batyu a buszra, és az igazi zizegős, házilag tákolt hasitasi.

Magyar Ember taxit rendel, jó nagyot, hogy biztosan beférjen minden, ne kelljen kétszer fordulni, elvégre az dupla pénz. Nagy nehezen megérkeznek az indulásra kijelölt helyre, és kezdetét veszi „szép” magyar szokás szerint az utastársak szapulása. Ő túl kövér, rajta látszik, hogy gazdag… Akkor miért utazik busszal? Magyar Ember bele sem gondol abba, hogy nem minden arany, ami fénylik.

Fél órás késéssel a busz útnak indul felfedezni a nagyvilágot. Újdonsült turistánk végeláthatatlan panaszáradatba kezd: az ülések kényelmetlenek, és különben is, az előtte ülő pacsuli parfümjének köszönhetően nem érzi Bubuka- Magyar Ember tengerimalaca- aromáját. Panaszkodik továbbá a túl sűrű cigarettaszünetekre, mert pisilni eddig csak egyszer álltak meg.

Egy durrdefekt és a légkondi meghibásodása után Magyar Ember végre eléri a Kánaánt. Szobája elfoglalása után rohan is felfedezni a szupermarket sörkészletét. Szívja a fogát az alkoholárak miatt, hiányolja a kocsmákat, mégis egy üveg Uozoval jön ki a boltból. Megdicsőülten. Miután alaposan kibélelte gyomrát a görög nemzeti itallal, felölti fürdőruháját, és elindul a tengerpartra.

Szép, szép, de a Balaton az igazi- dörmögi magában, majd a hullámok közé veti magát. Magyar Emberünket pár kedves turista rángatja ki a tengerből. Köszönetnyilvánítás helyett szinte azonnal védeni kezdi magát, miszerint Ő így szokott úszni. Emberünk ezután a biztonságosabb napozás mellett dönt –természetesen napolaj nélkül-, majd elalszik a parton. Pár óra múlva céklavörösen ébred, de nem sajnáltathatja magát sokáig: indulni kell a várost bemutató sétára. A „welcome” beszélgetésen újra összefut a buszos ismerősökkel, kikkel boldogan smúzol, mégis, egészen mást gondol…

A találkozó végére, és Magyar Emberné erős nyomására úgy dönt, befizet egy fakultatív programra- pénztárcája legnagyobb bánatára. A másnapi kirándulásból Magyar Embernek semmi nem marad meg, napjának nagy részét az ánizspálinka bűvöletében tölti. Hazafelé örömmel veszi észre, hogy bizony görög földön is élnek emberek, és van Lidl! Azonnal az idegenvezetőnek esik, miszerint a görög Lidl-t hiba lenni kihagyni. Az utaskísérő enged a kísértésnek, és 30 perc vásárlást engedélyez az utasoknak. Magyar Ember 48 perc múlva, szatyroktól roskadozva jön ki az áruházból, és váltig állítja: a kirándulásnak ez volt a csúcspontja.

A hazavezető úton tovább issza az ánizsos kedélyjavítóját, és szemtelen ajánlatokkal bombázza a fiatal nőket, amire Magyar Emberné egy erőteljes fejre mért ütéssel válaszol. A kirándulás után fáradtan borul ágyába.

Magyar Ember napjait italozással, és aktív Lidl-zéssel tölti.

Hazaindulásakor könnyes búcsút vesz az áruháztól, és a kedves eladóktól. Ígéri, jövőre visszajön. A kiszolgálók remélik nem.
A hazautazás óráit –is- Magyar Ember az alkohol kábulatában tölti, az otthoni élménybeszámolóit pedig így kezdi: „Na, gyerekek! Az Uozo és a Lidl… Azok aztán az igazi görög kuriózumok…!”

Meg nem élt élet?

Ezt a novellát az egyik szakórámon írtam. Nem kötelező feladat  volt, egyszerűen csak "jött egy kép". 

Meg nem élt élet?

A kihalt kórházi folyosón visszhangzanak a léptek. Kipp-kopp-kipp-kopp. Tik-tak-tik-tak. A magas sarkú cipő kopogásának ritmusa megegyezik az óra kattogásával. Ő lép az óra ritmusára, vagy az óra igazodik a lépteihez?

Megáll. Körülnéz a kihalt folyosón. Sehol senki. Az egyik fehérre mázolt padhoz sétál. Leül. Egy ideig a táskájában kotorászik, és előhúzza a mai lapot. A kritikához lapoz remegő kezekkel. Vajon mit írtak a tegnapi premierről? „Visító tehén ripacskodása két órában” – hirdeti öles betűkkel a szalagcím. A szeme könnyel telik meg. Visító tehén ripacskodása? Tényleg nem a tegnapi alakítás volt a legjobb – gondolja magában. De melyik színésznő lett volna tökéletes Capulet Júlia, ha az előadás előtt pár perccel találna egy csomót a mellében?

Ezért van most itt. A csomó miatt.

Minden könyv egy meg nem élt élet. Minden előadás egy félig megélt, felvett, eljátszott élet. Tegnap Júlia volt. Most önmaga. Este pedig Nemesváraljai Gyarmaky Róza.

De most be kell mennie a rendelőbe, és lehet, hogy rákos beteg lesz. Keserédes mosolyra húzz a száját. Talán a saját élete lesz a meg nem élt élet…?

Egy rajzfilmben élek együtt Veled

Ez a jegyzet tavaly készült, a témahetes újságba. Néha szeretem leporolni a "régi" írásaimat. Következzék tehát egy frissen porolt jegyzet a mesékről.

Egy rajzfilmben élek együtt Veled! 

Természetes dolog, hogy az évek múlásával változnak a trendek. A tavalyi lila pulóver már annyira nem sikkes, és szerencsére a szőrös csizmákat is sikerült leepillálni. Ugyanúgy, mint a divat, változik a „mesetrend”  is: jelenleg a manga és animekorszakot éli a fiatalság, nekünk „idősebbeknek” pedig felüdülés felidézni a régebbi rajzfilmeket, és azok tanulságait.

     Napokig sorolhatnánk a kiváló magyar meséket: Magyar Népmesék; Frakk, a macskák réme; Mátyás király meséi; Kukori és Kotkoda; Dr. Bubó; Süsü; Pityke őrmester…

Mi még vártunk Pompommal Picúrra, szavaltuk Gombóc Artúrral a „csokoládémondókát”,  és gondolkodóba estünk Paulával azon, hogy miért nem a Hufnágel Pistihez ment feleségül. Sajnos a válaszolni csak egy klisével tudtunk: a szerelem nagy úr. Aztán, amikor az oviban szerelmesek lettünk a Marciba, azzal nyugtattuk a másik kislányt, hogy „Na de drágám! A MI Marcink!”

     Később aztán a magyar meséket Walt Disney csodás alkotásaira cseréltük, és mennyit tanultunk belőlük! Az oroszlán nem eszi meg a szurikátát- kiválóan eléldegél kukacokon; az egerek csodás ruhát tudnak varrni; a szőke herceg soha nem iszik annyit a bálban, hogy másnap ne induljon el megkeresni fél pár üvegcipővel a kezében a „szerelmét”; az álmok világában is meg lehet hódítani a királylányt; és az alma csak addig egészséges, ameddig nem egy bibircsókos banya kínálja.

Láttuk, hogy az összes Disney lány gyönyörű, és már mi sem az Okos királylányok akartunk lenni a Mátyás király meséből, hanem Jázmin hercegnők, Csipkerózsikák, Hamupipőkék, Hófehérkék, Arielek… Sokkal jobban csábítottak minket a Disney hercegnők daliás lovagjai, akik mindig elnyerik a hercegnők szívét- ha kell, megküzdenek a gonosz boszorkával, és a töviserdőn is keresztülvágnak azért, hogy cuppanós csókot nyomjanak a hercegnő rózsás ajkára. Természetesen nyolc évesen még pironkodva elfordultunk a csók láttán, de tizenhárom évesen már epekedve vártuk a saját daliás hercegünket, hogy rövid, és szégyenlős szájracuppantással ajándékozzon meg minket.

 Természetesen a királyfi mindig daliás, és jóképű, kivéve Szörnyeteget, de a jószívű francia lány átlát a zord külsőn, és elnyeri az érző szívet. Érdekes, hogy egyedül a Szépség és a Szörnyetegben lehet felfedezni párkapcsolati vonásokat: Szörnyeteg vacsorázni, majd táncolni viszi Bellet, ajándékot ad neki, és együtt is él vele, ellentétben a többi mesével, ahol a királyfik mindig megtalálják a tökéletes hercegnőt, soha nem válnak el, soha nem randiznak. Megmentik a lányt, és oltár elé cibálják. Nincs sok cécó se a romantikával, se a meghívókkal, és a lakodalmi menü sem érdekli a pixelfigurákat.

      A sok Disney rajzfilm után mi is egy rózsaszínű rágógumi léggömbben találtuk magunkat (természetesen királylánynak öltözve), és vártuk a királyfit. És vártuk. És vártuk. És még mindig vártuk. Aztán megtudtuk, hogy a királyfink eltévedt a sűrű sötét erdőben, a mi léggömbünk pedig kipukkadt, az undorító rózsaszín massza pedig beterített mindent, és mindenkit. Hiába, vannak olyan királyfik, akiken még Jancsi és Juliska morzsái sem segítenek.

Interjú

Pár hete az egyik órámra interjút kellett készítenem saját magammal. Érdekes, izgalmas feladat volt. A csoport egy része húzta a száját, nekem viszont a borongós hétfő reggel ellenére tetszett a feladat. Tíz kérdéses interjú saját magammal alant olvasható!

Túl sokáig pepecselek apró dolgokkal 

- interjú magammal

Hétfő reggel, Nusi azt sem tudja hol van. Interjút kéne vele készítenem, de nem igazán tudom, mit kéne tőle kérdeznem. Túl jól ismerjük egymást...

N: Hogy vagy ezen a borongós hétfő reggel?
N: Nagyon nyűgösen. Nem ittam reggel kávét, ilyenkor mindig elnyúlik az ébredés.
N: Miért nem ittál kávét? 
N: Nem volt rá időm. Állandó időhiánnyal küzdök. Általában túl sokáig pepecselek az apró dolgokkal, ezért a nagyobb dolgokra, mint például a kávé, már nem jut időm.
N: A kávé ilyen fontos az életedben?
N: Igen, anyukámmal igazi kávéfüggők vagyunk. Kávét bárhol, bármikor.
N: Van még olyan dolog, ami minimum ilyen fontos az életedben?
N: Még szép, hogy van!
N: Mondanál esetleg példát?
N: Ha szeretnéd... A család nagyon fontos. Aztán ott vannak a könyvek, az írás, a barátok, a fotózás, a színház, és a zene.
N: Játszol esetleg valamilyen hangszeren?
N: Anyukám szerint az idegein gitározom. Ezt leszámítva nem. Próbáltam, nem jött be. Általánosban zene tagozatra jártam, aztán megtudták, hogy honnan jön a zaj. Azóta csak borfülű műkedvelő vagyok.
N: Ezt hogy kell érteni?
N: Hát úgy, hogy hallgatom, hallgatom, és ennyi. A zenélést inkább másokra hagyom.
N: Az általános iskola óta nem is próbáltál zenélni?
N: Zeneiskolai szinten nem. A kedvenc gitárosom egyszer a kezembe adta a színes Ibanezét, hogy akkor hajrá! Majdnem elsírtam magam.
N: Annyira jó volt?
N: Nem, annyira féltem, hogy kárt teszek a hangszerben. A kedvenc dobosom pedig azt mondta, megtanítana dobolni, de félti a hangszerét.
N: Miért? Ennyire béna még te sem lehetsz!
N: Oh, dehogynem, hiszen Ági vagyok.
N: És ez miben befolyásol?
N: Kb. mindenben. Az Ágik bénák.Tudományosan bizonyított tény.
N: Ez a bénaság miben nyilvánul meg?
N: Letörik, eltörik, betörik, elszakad, kiömlik... Soroljam?
N: Inkább ne. valami jó tanács így a végére?
N: Az Anna sokkal jobb név, mint az Ági, kedves szülők!

Kedves Olvasó!


Először is engedd meg, hogy bemutatkozzak: N. vagyok, 21 éves, grafomániás kisnagylány Budapestről. Ha minden igaz, újságíró leszek, bár a szépirodalom sokkal jobban érdekel. Nem tudom magam elképzelni újságíróként, és nem is akarom. Én tanár szeretnék lenni.
Nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem ez az első, és nem is ez az utolsó blogom. Ez a blog azért született, hogy közkinccsé tegyem azokat az írásokat, amelyeket az utóbbi hat évben írtam. Tervezem azt is, hogy a most készülő könyvemből részleteket fogok publikálni.


Egy kisnagylány vagyok egy hatalmas álommal, de így vagy úgy, sikerülni fog!


Üdvözlettel, N.