Nagymama lekvárja
Az én nagymamám soha nem főzött lekvárt. Az én nagymamám mindig lecsót főzött, már, amikor a nagypapámmal nem ettük meg a lecsónak szánt paradicsomot.
Nagymamámmal ellentétben édesanyám rendszeresen főz lekvárt. Általában ilyenkor szokta emlegetni, hogy milyen jó lesz majd, amikor a kertből frissen leszedett gyümölcsből fog lekvárt főzni az unokáival, azaz az én gyerekeimmel.
Engem ilyenkor fog el a rettegés. Lelki szemeimmel látom magam előtt a gyerkőceimet lekvár főzés közben. Kornél a kis fakardjával rohangál majd a lakásban, magát vitéznek képzelve – talán énekelni is fog. (Ezt az apjától örökli majd!) Hanna és Szira anyunagyi körül fognak sertepertélni – kiborítanak és összetörnek majd mindent, amit csak lehet. Meg azt is, amit nem – mégis csak az én gyerekeimről beszélünk.
Anyám rendíthetetlenül főzi majd a lekvárt: megmossa a gyümölcsöt, magozza, ha kell, cukrozza, főzi, forralja, üvegeli, altatja. Közben beköti majd Hanna véletlenül elvágott kezét, varázspuszit nyom majd a hős vitéz Kornél vitéz beütött kezére, és elmagyarázza majd Szirának, hogy miért nem szabad rácsapni az ajtót a hamisan éneklő Kornélra. A lekvár a hosszabb-rövidebb intermezzók ellenére sem fog leégni, hiszen anyunagyi tudja majd, mikor kell megkavarni a ragadós szirupot.
A főzés végére a kiskukták kitikkadnak majd, így az elpakolás száz százalékig anyunagyira marad majd, de ő ezt egyáltalán nem fogja bánni. A lekváros kalamajka után stílszerűen lekváros kenyeret ad majd a csemetéknek uzsonnára, akik csak azért kennek majd össze mindent lekvárral, mert az én gyerekeim lesznek.
Anyunagyi akkor sem fog kiakadni, amikor a három kölyök egyszerre támadja majd le, hogy ragadós cuppanós puszit nyomjanak anyunagyi arcára. Így lesz majd nálunk a nagymama lekvárjából lekváros nagymama.
