Kép alapján kellett novellát írni. Ez lett belőle.
A zene, az vagyok én!
- Ha egy oktávval lejjebb hangolnám, sokkal kifejezőbb lehetne – szólalt meg a szemüveges csellista – hallgasd csak! – és azzal a lendülettel játszani kezdte a lejjebb hangolt Halál és a lánykát.
- Nem! Nem! Nem és NEM! – kiabálta a karmester. Az én Schubert estemből nem lesz vásári komédia. Ha nem tetszik, el lehet innen menni. Nem kötelező velem dolgozni – ordította magából kikelve az őszülő karmester.
- Kikérem magamnak ezt a hangnemet! – felelte indulatosan a csellista. Én művész vagyok!
- Azért, mert nem ért meg senki, még nem vagy művész – vetette oda foghegyről a karmester.
A csellistában eltörött valami. Ezért tanult évekig? Ezért áldozott fel mindent? Ezért nem lett gyereke? Ezért él egy aranyhallal kettesben egy szuterén lakásban?! Pakolni kezdett. Nagy műgonddal csomagolta el a drága hangszert. – A viszontlátásra! – biccentett zenésztársainak, akik eddig csendben figyelték a szóváltást. – Te pedig legyél alázatosabb! – mondta a karmesternek, majd kisétált a próbateremből.
Hátán a hangszerével járta az utcákat. Közben havazni kezdett, arcát kicsípte a jeges szél. Egyszer csak a Zeneművészetinél találta magát. Leült a kapuba, és játszani kezdte az egy oktávval lejjebb hangolt Halál és a lánykát. Egyre többen álltak meg előtte, páran aprópénzt akartak neki dobni.
- Ezt a darabot színpadon kéne játszania! – szólt egy hang a tömegből.
Tudom – gondolta magában keserűen. Tudom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése