Hullám

Talán 2007-es írás. Bár elég "nehéz", komor, és depresszív, nem volt semmi bajom. Mármint, semmi komoly. De emlékszem, hogy egy fiú nagyon leteremtett ezért az írásért. Azt hiszem, sosem értettük meg egymást.

Hullám

A parton ülök. Nézem a hullámokat. Hatalmasak. A szörfösök örülhetnek. Be akarok menni. Nem bírok magammal. Berohanok.      Az első hullám még kicsi, szinte csábít, hogy menjek beljebb. Nem törődöm a partról kiabáló emberekkel. Érezni akarom a hullámokat. Pont mint egy  gyerek, aki először van a tengerben. Már nem hallom a parton állók kiabálását. Csak én vagyok, a tenger, és a hullámok.

            Aztán jön egy hullám. Kemény, harcias. Félelmetes. A hullám arcon csap, én elmerülök. A fejem felett összecsapnak a hullámok. Kétségbeesetten kapálózom, és kiáltanék. ’Valaki! Valaki mentsen meg! Valaki, aki miatt ez az egész történt… Segítsen rajtam valaki…’ Kiáltok, a számba víz tódul, és én nagy részét le is nyelem. Fulladok. Nem kapok levegőt. Nem pereg le előttem életem filmje. Az agyam kikapcsol. Valahogy a felszínre kerülök, s kiáltok, ahogy csak tudok, majd egy újabb erőszakos hullám a víz alá nyom.

            Félelem. Rettegés. Remegés. Félek. Rettegek. Remegek. Nem tudok mit tenni. Szabadulni akarok minél előbb. Nem ellenkezem. A hullámok dobálnak, én pedig szépen lassan elveszítem az eszméletemet…

Egy idegen helyen térek magamhoz. Kiáltanék, de nem jön ki hang a torkomon. Kérdeznék, de nem tudok. Hallom, amint valaki azt mondja: ’ Összecsaptak a feje felett a hullámok. Hősiesen küzdött, mint egy igazi, vérbeli, erős nő. ’ ’Itt már jó helye lesz! Semmi csalódás. Semmi fájdalom. Itt nincsenek hullámok…. Ne félj- mondja- megfogja a kezemet, és észreveszem: egy felhőn lépkedek-, itt nem érhet fájdalom. Szabad vagy. Nincs több hullám!

Nincs több hullám. Nincs több hullám! Nincs több hullám?!- gondolom magamban, és a végén már hangosan mondom ki: Nincs több hullám, nincs több fájdalom! Majd lenézek a felhőmről, és meglátom a nyugodt, mélykék tengert….