Meg nem élt élet?

Meg nem élt élet?

A kihalt kórházi folyosón visszhangzanak a léptek. Kipp-kopp-kipp-kopp. Tik-tak-tik-tak. A magas sarkú cipő kopogásának ritmusa megegyezik az óra kattogásával. Ő lép az óra ritmusára, vagy az óra igazodik a lépteihez?

Megáll. Körülnéz a kihalt folyosón. Sehol senki. Az egyik fehérre mázolt padhoz sétál. Leül. Egy ideig a táskájában kotorászik, és előveszi a könyvét. Füst Milán: Boldogtalanok. Kinyitja a könyvet, és addig lapozgat, ameddig meg nem találja az oldalt, ahol tartott.

Mennyire hasonlítunk Rózával! – gondolja magában a nő, akit szintén Rózának hívnak. Hiszen mind a ketten együtt élünk a férjünkkel, és férjünk szeretőjével azért, hogy mentsük a menthetőt. Csak abban nem vagyunk biztosak, hogy érdemes-e ennyit küzdeni egy régen halott házasságért.

A kihalt kórházi folyosón újra visszhangzanak a léptek. Kipp-kopp-kipp-kopp. Tik-tak-tik-tak. Még mindig nem tudni, hogy a cipő kopogásának ritmusa egyezik meg az óra kattogásával, vagy az óra kattogása egyezik meg a cipő kopogásának ritmusával? Egy hosszú barna hajú nő bukkan fel a folyosón. Köszönés nélkül a másik fehérre mázolt padhoz sétál, és leül. A táskájából újságot húz elő, és olvasni kezd.

Róza ismét a könyvébe temetkezik, és nem szól egy szót sem. Pár perc múlva Róza fülét halk szipogás üti meg. Hangtalanul feláll, a nőhöz sétál, és átnyújt neki egy papírzsebkendőt.

–        Köszönöm – szipogja a nő vörös szemekkel. Róza nem szól, csak biccent, és visszaül a padra. Ismét kinyitja a könyvet, és a drámába temetkezik. „Milyen ember vagy te?! – „Olyan, mint más!” – olvassa magában.

–                    Nem vagyok visító tehén! – mondja halkan az újságos nő.

–                    Parancsol? – kérdez vissza Róza.

–                    Nem vagyok visító tehén! – ismétli a nő, majd nagy levegőt vesz, és folytatja – Egy órával a premier előtt találtam magamban, a mellemben egy csomót. Persze, hogy nem volt tökéletes az alakításom! Ki lett volna tökéletes?! – szipogja.

Róza tanácstalanul néz körbe. Mit csináljon? Mit csináljon? Mit csináljon? Leül a nő mellé, ad neki egy tiszta zsebkendőt, és simogatni kezdi a hátát. Van az úgy, hogy az ember nem tud mit kezdeni a könnyekkel.

–        Maga miért van itt? – kérdezi a síró nő.

–        Ugyanazért, mint maga – feleli kelletlenül Róza.

–        Mit olvas? – bök a barna hajú nő a fejével a könyv felé.

–        Füst Milántól a Boldogtalanokat.

A nő elcsigázottan néz maga elé. Megtörli a szemét, kifújja az orrát. Feláll a padról, és ablakhoz sétál.

– Nincs elég nyomorúság az életében, hogy még drámát olvas a szabadidejében? – kérdezi támadóan a barna hajú nő.

–        Tudja kedves, minden könyv egy meg nem élt élet. Könnyű magának, hiszen színésznőként minden este megélhet egy másik életet. Nekem csak a könyvek jutnak. És hogy válaszoljak a kérdésére is: de igen, elég nyomorúságos az életem Füst Milán nélkül is, mégis szükségem van rá. Minden könyv egy meg nem élt élet… – ismétli – S bár a saját életemben Róza vagyok, míg olvasok, lehetek Vilma, vagy Húber, vagy orvos, vagy akármi! Mielőtt elindultam otthonról, egy megalázott feleség voltam. Amikor a magas sarkú cipőmben végig tipegtem az utcán, bomba nő volta. Amikor beértem a kórházba, csak egy rettegő nő voltam, aki a rákszűréses leletéért jött…

Gondolatmenetét a hangosbemondó hangja szakítja félbe.

–        Török Sárát fáradjon be!

A barna hajú nő összeszedi magát és a holmiját, az újságot laza mozdulattal a kukába dobja. Az ajtóhoz sétál, keze a kilincsen pihen. Még visszafordul, Rózára tekint, és így szól: – Mi lesz, ha a saját életünk lesz a meg nem élt élet?! – kérdezi, majd becsukja maga mögött az ajtót.