Áll az alku?

Az egyik kreatív írás órán olyan írást kellett produkálni, aminek nyitott a vége. Lehet, hogy ezt a részt majd egyszer folytatom, vagy felhasználom máskor, mert van benne valami, ami igazán tetszik.

Áll az alku?

A főtéren turisták keringtek. Harsány, gesztikuláló olaszok; hidegvérű, arisztokrata angolok; részeg. Éneklő írek; vicces, söröző csehek; hideg, távolságtartó svédek – és még számtalan egyéb nép, a saját maga sajátosságaival.

A tér közepén egy fiatal fiú ült, egy festőállvány előtt – turistákat festett pénzért. Aranyfürtű kislányokat, huncut barna szemű kisfiúkat, mosolygós fiatal nőket és morcos párjukat. A fiú mellett ott sorakoztak az egyéb festményei – tájképek és csendéletek – cukorspárgával átkötve. Most éppen nem festett senkit, az utazók észre sem vették – szürke folt volt csupán a turisták színkavalkádjában.

Nagyot sóhajtott, és elkezdett összepakolni. A festményeket nagy műgonddal csomagolta el. Közben eleredt az eső. Nagy, kövér esőcseppek gördültek végig karján, táskáján, alkotásain. Hirtelen egy fiatal nő lépett hozzá, kezében vaskos borítékot tartott.